8. Fejezet – Régi barát

Sziasztok!

Az első szombat, amikor újra, pont mint régen, publikálok egy fejezetet a blogon. 

Ráadásul ebben a részben végre összefonódik néhány szereplő kapcsolata is és beindulnak a dolgok a történetben.

Hogy teljesen őszinte legyek, igazából örülök, hogy semmit sem siettem és tessék, a nyolcadik fejezetben végre sor kerül a nagy találkozásokra.

Jó olvasást az új fejezethez!

Puszillak Titeket,

Adriana

Stone walls

Alessandra

Madrid

Tűző napsütéssel és igazi, nyári idővel ébred Alessandra szombat reggel, s hosszú percekig csak fekve az ágyában, rá sem tud jönni, mitől ilyen izgatott. Aztán látja, hogy Karim smst küldött neki előző este, amiben leírta, hogy pontban 11-re legyen a Retirónál.

Sietősen ugrik be a zuhany alá, kedvenc mandulás samponjával hajat mos, majd miután már legalább tíz perce törölközőbe csavarva járkál a gardróbjában a megfelelő ruhát keresve az ebédre, végül inkább egy szaggatott, világos farmerre és fehér, lenge pólóra esik a választása fekete topánkával, színes ruhák és kényelmetlen magassarkúk helyett. Pillanatok alatt felöltözik, megfésüli lágy hullámokban megszáradt, sötétbarna haját és kedvenc, zöldteás illatú dizájner parfümjéből fúj egy leheletnyit a nyakára, pólója takarásából előbújó kulcscsontjára és vékony csuklójára, ahova egy aranyszínű óra kerül. Michael Kors táskájába dobva minden fontos dolgát, enyhén sminkelt arca elé helyezi napszemüvegét és autó híján egy sárga taxit int le az utcán.

Fél óra múlva, néhány perccel 11 után száll ki a járműből, fizeti ki a sofőrt, és indul el az El Retiro névre hallgató kávézó felé. Már messziről látja a francia focista magas, izmos alakját, rövidre nyírt, sötét haját és a hatalmas napszemüvegét, ami mögé a kíváncsi tekintetek elől bújt el. A férfi is pillanatokon belül észreveszi a fiatal nőt, aki odasiet a kültéri asztalhoz, és két puszit nyom a férfi frissen borotvált arcára.

– Régen láttalak már, Ma Chérie! – vonja gyors ölelésébe a francia Alessandrát, aki pár pillanatra elveszik az izmos karok között, pontosan úgy, ahogy évekkel ezelőtt, amikor még naponta találkozott legjobb barátjával.

Hosszú órákig beszélgetnek a tűző napsütéstől védelmező napernyő takarásában, közben megisznak egy jeges teát és meg is ebédelnek. Alessandra egyszerűen csak élvezi, hogy pont, mint amikor Párizsban lakott egy évig és megismerte az akkor még szülőhazájában focizó Karimot, ugyanígy töltötték el a szombatjaikat. Anélkül, hogy megbeszélték volna a találkozókat, mindig ott voltak szombat délelőtt a kedvenc kávézójuknál és sosem unták meg egymás társaságát.

Alessa ezen felül végre megengedhette magának, hogy teljesen őszinte legyen. Karim előtt nem kellett semmit sem titkolnia, a férfi ugyanis fiatal kora óta ismerte, tudta minden apró titkát, ismerte az élete történetét. De amit a nő mégis a legjobban értékelt barátjában, az az volt, hogy a francia csatár sosem ítélkezett. Legyen szó bármilyen hatalmas hülyeségről, amelyet az olasz nő elkövetett életében, Karim mindig mellette állt, és nemhogy a szavai, de a testbeszéde, a pillantása sem volt soha lenéző, ítélkező.

Benzema élete sem volt tökéletes. Alessandra nem ítélte el a származása, a vallása, vagy a nőügyei miatt, mert számára az volt a fontos, hogy a férfi milyen volt belülről. Életének kicsapongó tinédzser éveiben szívesebben töltötte az idejét a szabadszellemű Karimmal, mint anyja „barátnőinek” jól nevelt lányaival. Még a hideg is kirázta, ha azokra az alkalmakra gondolt, amikor anyja elküldte őt a sok üresfejű liba közé teázni, vagy grill partizni. Olyankor a lány mindig kiszökött és inkább csavargott az éjszakai parkok nyugalmában.

– Van kedved sétálni? – szólal meg Karim, miután az ebédjük árát lerakja az asztal márványmintázatú lapjára.

– Sétáljunk a parkban! – mutat a nő a neves, madridi park bejárata felé, majd mosolyogva néz fel a focistára, aki megint felveszi sötét napszemüvegét.

Karim lazán átkarolja a nő vékony vállát, majd céltalan bolyongásba kezdenek a monumentális park kavicsos ösvényein.

– És hogy állsz a kérőkkel? – szólal meg hirtelen, kérdésére Alessandra ajkainak szegletébe mosoly költözik.

– Csodálkozom, hogy még nem kérdezted meg hamarabb! – csóválja a nő a fejét, közben a fák lombjai között elvesző napsugarak ellen használt napszemüvegét hajába tolja, és a távolba veszik sötétbarna pillantása.

– Nem válaszoltál. – hallja meg pár perc múlva a focista, miközben a nőre pillant. Alessa magán érzi a férfi kíváncsi pillantását, de nem viszonozza azt. Minden alkalommal, amikor a szerelemre terelődik a szó, a nő elméjébe a durva és önző szeretője, Pedro jut eszébe. Átkozza a napot, amikor viszonyba kezdett azzal a férfival, amikor elkötelezte magát mellette, gondolván, hogy jól fog szórakozni. De minden történetben van rossz is, és az övében ez Pedro volt, aki megfosztotta őt még a tiszta és érdekmentes szerelem gondolatától is.

– Nem, nincs senkim. – rázza végül meg a fejét a nő, majd cinkos mosollyal az ajkain néz fel a francia csatárra. – Na, és neked?

– Néhány futó kaland, de semmi több. – von vállat a férfi, közben még mindig a nő vállán nyugtatja izmos karjait.

– Nem zavar, hogy akár össze is boronálhatnak minket, ha lefotóznak? – vonja fel szépen ívelt szemöldökét a nő kis idő múltán, utalva a férfi közvetlenségére. – Már híres vagy, ne feledd.

– Nem zavar. – rántja meg a vállát a férfi nemtörődöm stílusban, aztán a nála fél fejjel alacsonyabb nőre sandít. – Miért, téged zavar? – s amint megszólal, meglepett hangzást imitálva, a nő csak megforgatja a szemét, és játékosan meglegyinti a nevetve elhúzódó férfi izmos karját.

– Tudod, hogy engem ezek a pletykák nem hatnak meg. – közli a nő, aztán az újra ölelésébe vonó férfihoz bújik pár pillanatra.

– Jó lenne megint úgy élni, mint régen. – sóhajt fel Karim, s az olasz nő is pontosan tudja, mire gondolt.

A sétákra késő délutánonként, amikor mindketten Párizsban éltek, vagy a kora reggeli kávékra, amiket rendszerint Alessandra készített el, hogy a francia focista az edzései előtt felugorhasson a lakására és együtt ihassák meg a finom koffeinjüket a kis balkonon ülve. Akkor még nem futottak fotósok és újságírók a focista után, és a nagyközönség még semmit sem tudott Pilar Rossi lányának törvénytelenségéről. Gondtalan évek voltak, de elmúltak már.

– Mint régen. – bólint a nő és halványan a férfira mosolyog, akinek tekintetében látszik, hogy ő is elveszett pár percre a régi emlékek árjában.

* * *

Sergio

Madrid

A sötétségbe boruló égbolt vörös sejtelmességében fényesen égő csillagok pettyezik a spanyol eget, miközben az utcákon gondtalan fiatalok indulnak kedvenc szórakozóhelyeikre, megtelnek a kávéházak teraszai, és megindul az élet a spanyol főváros utcáin. Lágy szellő siklik végig az olajfák és narancsligetek levelei között, lágyan simít végig a boldogan mosolygó emberek fedetlen bőrén.

Az andalúz férfi egy nyugodt kávéház teraszán üldögél, az előtte zajló életet figyeli. Bár legnagyobb álma, hogy profi focista legyen, évekkel ezelőtt valóra vált, minden alkalommal, amikor egy hétköznapi embert lát, szeretne néhány percig a helyében lenni. Megtapasztalni, hogy milyen az, ha valaki hangosan felnevet az utcán, és az emberek reakciója nem az, hogy „Ez itt Sergio Ramos!” és a telefonok vakui, hanem a furcsa, csúnyán néző pillantások. Aztán persze Sergióban nyer a média nélküli élet ellenére is a foci világa, ami nélkül már biztos nem élte volna túl a kamasz éveit. Így boldog, minden negatív hatás és buktató ellenére is.

Azonban sokszor még a hírnév sem szerez meg számára semmit. Zavarja az a telefonhívás, amelyet egy hete kapott, hogy az a lakás, amelyet kinézett magának a belvárosban, elkelt, és nem az ő ingatlanügynöke szerezte meg. Bosszantónak találta, hogy valami olasz nő vehette meg és csapta le a kezéről a tökéletes lakást, ahova elköltözhetett volna a Siennával közös házuk megfagyott levegőjéből.

Még csak fél órája ül nyugodtan a kávézó előtt, amikor valaki vehemensen kezd el felé integetni. Felsóhajtva már kezdene is búcsút mondani a nyugodt perceknek és a békés elmélkedésnek, amikor felismeri az utcán felé tartó Karimot. Csapattársa látványára szórakozottan nevet fel, és feláll a székéből, hogy köszöntse csapattársát. Ám a focista mellett egy magas, vékony nő is áll. Sergio sokat sejtő mosollyal méri kettőjüket végig, majd kezet ráz Benzemával, és érdeklődve pillant a mosolygó nő felé.

– És ez a szép hölgy itt a barátnőd, Rómeó? – vonja fel a szemöldökét. Bár örül a francia boldogságának, tudja jól, hogy a férfi minden kapcsolata kérészéletű, boldog napok ide, vagy oda. Ráadásul lelke mélyén a féltékenység hulláma söpör végig a gondolatra, hogy milyen helyzetben van ő és szerencsés csapattársa. Karimnak megadatott egy ilyen gyönyörű nő, míg ő a problémáinak tengeréből is alig bír kilábalni, nemhogy új kapcsolatba kezdeni.

Amíg Karim bemutatja neki Alessandrát, az olasz lányt, aki a legjobb barátja fiatal kora óta, és a nő két puszit ad a spanyolnak, Sergio titkon rendesen végigméri őt.

Az első nőt, aki megmozgatott benne valamit, aki először felkeltette az érdeklődését, mióta Siennával együtt vannak. Magát is meglepi ezzel, hiszen amióta először elhívta Siennát vacsorázni, a spanyol focista egyetlen másik nőre sem tudott ránézni már úgy, mint régen, mindig flörtölős, csajozós időszakaiban. Sienna lenyugtatta, megmutatta neki, hogy egy tartós kapcsolat is lehet kalandos, izgalmas. De itt van most egy nő, akiben látja a szexi fiatalságot, könnyedséget és látja a kalandvágyat is a szemében, mosolyában.

Amíg Karim egy gyors engedélykérés után csatlakozik az olasz nővel Sergio asztalához, a többi foglalt helyre hivatkozva, könnyed beszélgetésbe kezdenek. Sergio csak néha szól közbe, hiszen Karim minden szavával szórakoztatni próbálja a fiatal nőt, nem kis sikerrel. A spanyol focista lopva méri végig Alessandra vékony alakját, kecses kezeit, szép arcát, hibátlan bőrét és finom, mandulaillatú haját, amely lágy loknikban omlik a vállára.

Fogalma sincs, hogy az olasz nő közvetlenségével, nyitottságával keltette fel benne a kíváncsiságot, vagy a szabadság furcsa ízével, keserédességével, amellyel azóta sem tudott megbarátkozni, hogy határozatlan időre inkább különvált Siennától. Fájt minden pillanat, amit a portugál nővel töltött el, mert elméjében újra és újra lejátszódtak a végzetes baleset képkockái, amelyben elvesztette a húgát, a gyermekét és majdnem a feleségét is. És a legrosszabb az volt, hogy nem volt benne teljesen biztos, hogy ha lehetne, Siennát, vagy Sophiát választaná és hívná vissza az életbe. Ez még saját magától is megrémisztette.

Amíg a francia focista elszórakoztatta Sergiót és a vele szemben ülő olasz nőt, észre sem vette, hogy Alessandra látta a spanyol férfi arcán átfutó fájdalmas érzelmeket. Nem tehetett róla, jó emberismerő volt, látta az apró jeleket, mosolyokat, pillantásokat másokon, amelyekből pontos képet alkotott az emberekről. Gyakran játszadozott el ezzel a „képességével”. Csak leült egy kávézó asztalához, vagy egy parkba, és figyelte az embereket. Figyelte az arcukat, hogy mire gondolnak, mit éreznek, vagy próbálta kitalálni a hallótávolságon kívül eső emberek beszélgetésének témáját. Kikapcsolta kicsit, hogy a saját élete és problémái helyett néhány órára mások bőrébe bújhatott.

Így vette észre a spanyol férfi borús gondolatait átsuhanni az arcán, és mindjárt elfelejtette, hogy milyen közvetlen és magabiztos is a focista, mert sejtette, hogy a lelke mélyén mély sebek húzódnak.

– Mindjárt jövök, rendelek még valamit inni. – rántja ki gondolatai közül Alessandrát a francia csatár, majd már áll is fel a faszékből, amelyben eddig kényelmesen elterpeszkedett. – Borzalmas a kiszolgálás szombat este. – morogja még, mivel a kávézó összes pincére feszített tempóban dolgozik, mégsem tudnak minden vendéget azonnal kiszolgálni.

– Mióta élsz Spanyolországban? – fordul a spanyol férfi Alessandra felé érdeklődve.

– A múlt hónapban érkeztem, előtte a családommal laktam Rómában. – válaszol a nő, közben apró mosolyt küld a férfi felé. – A múlt héten költözhettem be, akkor sikerült megvennem a lakásomat. Én voltam a gyorsabb és én szereztem végül meg. – az olasz nő arcán elégedett mosoly árad szét, s a férfinek az eszébe juttatja az ő sikertelen ingatlanvadászatát.

– Szerencséd van. – sóhajt fel a focista. – Nyáron mindig megnő a kereset a piacon és sokan nem találnak maguknak lakást Madridban. Ahogy én sem. – nevet fel kissé bosszúsan. – Véletlenül nem a de la Olivián vettél lakást?

Csupán viccnek szánja csak a kérdést, hiszen lehetetlen, hogy pont egy általa már ismert ember csapta le a kezéről a lakást, de lefagy az arcáról a mosoly, amikor Alessandra arcán a felismerés lesz úrrá.

– Csak nem? – néz a nőre Sergio őszintén meglepve, persze kissé hűvösebb hangszínben, hiszen mégiscsak ez a nő az, aki beköltözhetett helyette abba a főnyeremény lakásba.

– Sajnálom! – szólal meg mentegetőzve az olasz nő és Sergio a tekintetéből valódi sajnálatot olvas ki. Látja, hogy Alessandra addig nyugodt testtartása megváltozik, feszélyezve kezd fészkelődni a székében és pillantása lopva Karim felé úszik, aki éppen egy tálcát a kezében tartó pincérrel a háta mögött tér vissza. Kiosztja a jeges teákat és legújabb vicces sztoriját kezdi el mesélni a pincérlánnyal, aki felvette a pultnál a rendelését.

Sergio kerüli Alessandra megbánó pillantásait, míg a nő próbálja valahogyan magára irányítani a spanyol focista figyelmét, hogy legalább egy kis bocsánatkérést elmormoljon. Túlságosan is kedvesnek és közvetlennek tartja Sergiót, hogy aztán egy ilyen félreértés miatt aztán ne legyen alkalmuk többet feszélyezettség nélkül beszélgetni.

Fél órával később, amikor már mind a hárman fáradtan konstatálják, hogy kezdenek kifogyni a beszédtémából, Sergio bejelenti, hogy lassan hazaindul, viszont Karim, megelőzve őt, feláll a székéből, és pár pillanatnyi csönd után tanácstalanul néz Alessandrára.

– Basszus, a kocsim  még  mindig a Retirónál áll, oda pedig elég hosszú séta kellene, hogy eljussunk. – vezeti le gondolatmenetét. – Hogy foglak így hazavinni?

– Nem szükséges hazavinned. – tiltakozik Alessandra, közben kezd készülődni, hogy felálljon és ki akarja fizetni a jeges teáját. – Hívok egy taxit.

– Dehogyis! – inti le az olasz nőt Sergio, majd Karimra nézve engedélyért, ajánlatot tesz. – Szívesen hazaviszlek, én itt parkolok egy utcával lejjebb.

– Nem, nem szeretnék a terhedre lenni. – ellenkezik a nő, ám Karim megnyugodva sóhajt fel és hálásan néz Sergióra.

– Ezer hála, haver! – fog kezet a spanyollal, majd odahajol Alessandrához, aki még mindig tiltakozna, és két puszi ad a nő arcára. – Jó éjszakát!

Ledobja a fogyasztása saját részét borravalóval megtoldva a kör alakú faasztalra, majd egy intéssel távozik is a kávézó teraszáról.

Sergio, oldva a kínos csönddel spékelt hangulatot, kifizeti az olasz nő italát is, amiért először tiltakozást kap, majd passzív ellenkezést, de végül a fiatal nő beletörődik és csak halkan megköszöni a kedvességet. A sötétkék sportautóig megtett úton egyikük sem szólal meg, de sem Sergio, sem Alessandra nem találja a csöndet kínosnak. Sétálnak egymás mellett és a gondolataikba merülnek.

Amikor megállnak a drága jármű előtt, Sergio kellemes meglepetésként könyveli el az olasz nő elismerő pillantását az autó felé, majd az anyósülés felőli ajtót kinyitva, besegíti Alessandrát a kocsiba. Amíg a férfi megkerüli az autót, az olasz nő adózik néhány pillanatot az elképesztő sportkocsinak, és kényelmesen elhelyezkedik a krémszínű bőrülésben.

Amikor beül mellé a focista és elindulnak az autóval, leengedi az ablakot maga mellett és az ütemes, spanyol dallamokat hallgatva a rádióban, felületes témákról beszélgetnek. A nő kissé megnyugszik, amikor látja, hogy Sergio nem haragudott meg rá a lakás-téma miatt, sőt, mintha már el is felejtette volna, és ez kellemes gondtalansággal árasztja el a nőt.

A focista lelassít a magas, szinte csak üvegablakokból álló épület előtt, ahol Alessandra halványan mosolyogva megköszöni a fuvart, és óvatosan közelebb hajol, hogy két puszit adjon a férfi arcára.

– Örülök, hogy megismerhettelek! – mosolyog a focistára az olasz nő, majd kiszáll az autóból, és egy intést követően eltűnik a toronyház sötétített üvegei mögött.

– Én is örülök. – mormolja az orra alatt a férfi szórakozottan, amikor meglátja a kesztyűtartó fölötti mélyedésben megcsillanni az olasz nő kávéházi fogyasztásának árát.