Prológus

Hola Drágáim!

Már alig vártam, hogy megoszthassam Veletek a legújabb történetem első sorait. Gondoltam, ha már a Signs of Life-ot is egy 11.-ei napon publikáltam, ezzel is hasonlóképp cselekszem majd. Így kerül fel a Gone too soon prológusa egy nappal korábban.

Remélem, elnyeri a tetszéseteket ez az írásom is! :)

És még néhány szó...

Boldog születésnapot, Noemi! 

Csókollak Titeket,

Adriana

Wildest dreams

Alessandra

Róma

A hatalmas metropolisz színes szőnyegként terül el fekete tűsarkúba bújtatott lábai előtt, miközben a fiatal, kecses testtartású nő vékony ujjait a nagy erkély krómozott fémkorlátjára szorítja. Gyönyörű arcának lankáin kövér, gyémántokként káprázó könnycseppek szánkáznak le, hangtalanul a mélybe veszve, pont, mint az olasz nő lelkét nyomó érzései is. Mindig csillogó, sötétbarna szemei most fénytelenül merednek a hatalmas város remegő fénypontjaira, miközben testének remegését erőtlen kezeivel próbálja kontrollálni. Kecses idomaira simuló, tűzpiros ruháján még érzi a férfi kölnijét. A számára olyannyira szeretett vaníliaillatát már elnyomja egy erősen fás jegyekkel megáldott, fűszeres illat. A rabság illata.

Még szorosabban fogja közre ujjai között a korlát hűs fémcsövét, amikor tompa léptek ütik meg a fülét. Nagyot nyel, ahogyan a férfi érdes kezeit vékony csípőjére simítja.

– Drágám, ma nem vagy éppen a toppon. – kezd beszélni a magas rangú üzletember hangjában erőltetett kedvességgel és higgadtsággal, de mondandójából csöpög a gúny és a megvetés. A nő tétován pillant egy pillanatra le testére, ahol a két kéz még mindig finoman, de határozottan tartja fogva. Elbizonytalanodik, talán a férfi hangszíne a régóta űzött tőzsdei élet viszontagságai miatt ilyen kimért, számító és rideg? Aztán rá kell jönnie, amikor Pedro erősebben szorítja meg a csípőjét, vágytól túlfűtött szavakkal csalogatva a fiatal nőt újra az ágyába, hogy tévedett.

Szótlanul, némán tűri, hogy az olasz férfi sajátjaként kezelve fektesse le a már kellőképpen összegyűrt paplanra a hálószobában, majd sötét szemeit lehunyva képzeli maga elé a régi, kopottasnak tűnő álmokat.

Újra ott van. Újra látja maga előtt a macskaköves, emberektől nyüzsgő utcákat, újra érzi a friss citrusillatot a levegőben szállni, s újra hallja a sok, ismerős, olasz szót, amely megmelengeti egy pillanatra a szívét. Régen még oda tartozott, még lent élt, a város szűk utcáiban sétálgatott minden nap. S nem sokkal később magával ragadta ez gyémántként csillogó, de jégként hűvös világ. Aztán egy alhasában bekövetkező éles fájdalom azonnal kitaszítja a nőt álomképei által kreált világából. Szemeit összeszorítja, s nem engedi, hogy a nedves könnycseppek végigcsorduljanak puha arcán.

Megint tűri, hogy a férfi fájdalmat okozzon neki, de látja ugyanakkor a reményt lelki szemei előtt. Megint ott van az elméje uraként a gondolat, hogy a Spanyolországba szóló repülőjegy, az új lakása kulcsai és minden fontos irata már egy eldugott, ruhákkal teli fiók alján pihen, s a gardróbja legfelső polcára helyezett utazótáskája is tele van már azokkal a ruhákkal, amiket a fővárosba szándékozik magával vinni. Ez a gondolat képes még őt életben tartani.

Az olasz férfi rövid időn belül feláll a meggyűrődött párnák között anyaszült meztelenül fekvő nő mellől, majd elfordulva magára veszi öltönyében és fehér ingjében kimerülő öltözékét, s ellép a szobából őt kijuttatni képes ajtó felé.

– Nem tudom, mikor jövök legközelebb. – szólal meg, hangja érdes, kielégített, s ettől az olasz nőben még nagyobbra nő az undor az üzletember iránt. S még nagyobbra maga iránt. – Ciao, Alessandra!

Akkor már nem várta vissza többé a férfit, akitől megszerzett mindent, amire szüksége volt. Nem várta már vissza a nős férfit, hogy befolyásával támogassa, és többé sosem nézett vissza sem. Nem volt többé ugyanaz az Alessandra Rossi, és többé nem a római nő volt, aki törtető és megnyerő személyiségével mindenben sikert aratott, hanem a Madridba tartó Alessandra volt már csak, aki reménykedett a szebb jövőben, aki csak sodródni akart az árral, és többé nem visszatérni. Soha többé.